1. fejezet: Pasilesen a kísértetek árnyékában
Robi, Flóra pasija már rég kinézte nekem, és mindenre esküdött, hogy Belga lesz az igazi. Eddig javíthatatlanul peches voltam a fiúkkal, de Flóra azt mondta, ha nem félek a zenekarunk provokatív alterszámaihoz vokálozni az Almássy tér színpadán, akkor legyek elég bátor ahhoz is, hogy rós ha sánakor[1] elmenjek vele zsinibe. Cél az, hogy észrevétlenül kifigyeljem a nők balkonjáról Belgát, és ha bejön nekem, elhozzák ima után a koncertünkre. Onnan már minden simán fog menni.
Csak ez a zsinagógai epizód nem kellett nekem! Bár anyáék jártak a Dohány zsiniben tavaly valami klezmerfesztiválon, nekem még furikázni se nagyon akaródzott a környéken. Mindig eszembe jutott, hogy ide slichtolták[2] be az őseimet a nácik a kertes házukból egy nyomorult kis szoba-konyhába. Amikor még élt Sárossy nagyapa, ha erre jártunk, mindig elmondta, hogyan hajították bele skorbutos nővére hulláját a zsinagóga udvarán álló tömegsírba. Szerinte itt minden udvarban tetemek vannak, a mikvét[3] meg hullamosónak használták a háború idején. Sárossy nagyapa a maga orvosi szakszerűségével azt mondta, nincs min kiakadni: mázlija volt a nővérének, hogy már a háború elején meghalt. Legalább nem fojtogatta a túlélők bűntudata.
Ha úgy hozta a sors, hogy muszáj volt a Dohány környékén járnunk, Sárossy Babka nagymama azzal próbálta feledtetni a csillagos házak rémképét, hogy Herzl bácsiról mesélt, aki a zsinagóga melletti házból indult neki a nagyvilágnak, és firkász létére óriási franc lett belőle.
– Ide figyelj, Sacikám, aki nagyot álmodik, történelmet ír! – okított, máskor meg a szocializmusról áradozott. Ilyenkor jól összevesztek Sárossy nagyapával. – Tudod te, hogy mi lehetett egy lány a háború előtt? Legföljebb tanítónő. Nekünk a szocializmus nyitotta ki a kapukat, műsorigazgató lehettem a rádióban. Tudod-e, milyen nagy dolog volt az, kisanyám? Egyetemre járhattam én, a Dob utcába zárt kis, sárga csillagos zsidó lány, akit leköpdöstek a négyes villamoson! A mai fiatalok nem is tudnak semmit értékelni. Minden az öletekbe pottyan!
– Hagyja már, fiam! A komcsik se voltak jobbak a nyilasoknál! – kezdte Sárossy nagyapa, és ilyenkor mindig az a lemez következett, hogy neki bezzeg mennyire nehéz volt az egyetemre bejutnia nagypolgári származása miatt.
A sok veszekedés ellenére is ők voltak az egyetlen boldog pár körülöttem, míg Sárossy nagyapa pár éve meg nem halt. Talán az én boldogságomhoz is csak egy pasi hiányzott: ezért gyötörtem el magam Flóra unszolására a gettóba.
Szóval Belga most költözött haza Magyarországra Belgiumból, ezért nem csapott le még rá senki: miatta találtam magam a zsinagóga kavalkádjában. A női karzaton tapostuk egymást, hogy minél könnyebben kukkolhassunk lefelé, a színes selyemkipás[4] hímek irányába. Bár sokszor hallottam Babka vallást ostorozó szózatait, miszerint a ros ha-sána inkább zsibvásárra, mint istentiszteletre hasonlít, arra nem számítottam, hogy a sábeszdeklis[5] és csipketerítős[6] fejek között mennyi ismerős arc köszön majd vissza bennfenntes arckifejezéssel. A legtöbbjükről eddig nem is sejtettem, hogy zsidók, mert se az átkosban, se azóta nem volt ez beszédtéma. Anyáék talán tudhattak valamit, mert azoknak az osztálytársaimnak a szüleivel, akik ma itt voltak, többnyire egy árnyalattal barátságosabb tónust pendítettek meg, ha összefutottak a szülői értekezleten vagy az utcán. Talán ők sem tudták, hogy ki zsidó, ki nem.
Babka bezzeg folyton besorolta a népességet: büszkén kommentálta a tévében látott „szintén zenészeket”.
– Az egy igazi, rendes, pesti zsidó gyerek – mondogatta, és soha sem tudtam, hogy honnan veszi ezt ilyen biztosan. Talán a nevük, talán a vonásaik alapján látta, hogy ki a zsidó, ki nem. Talán csak arról volt szó, hogy hasonló kulturális mintákat sajátítottak el és adtak tovább a szüleink generációról generációra. Talán mások engem is zsidónak láttak, és erről beszéltek is a hátam mögött, csak én nem tudtam róla.
A Dohányban a sok ismerős láttán összeszorult a szívem. A többiek biztosan már eddig is összejártak, csak engem szorított ki innen a családom a hajmeresztő háborús históriáival, a szocialista egyenlősdiskedéseivel és az állandó titkolódzással.
A dúsan aranyozott, mór stílusú csarnok falai rogyadoztak a számomra érthetetlen héber feliratoktól és ismeretlen, egzotikus bibliai jelenetekkel díszített ólomberakásos üvegablakoktól. Egy emelettel alattunk idősebb dámák olyan királynői fejtartással nézelődtek, mintha az Opera proszcéniumpáholyában díszelegnének. Elefántcsont távcső helyett kis imakönyveket tartottak a kezükben, ám úgy tűnt, csak alibiből; a rabbin meg a kóruson kívül az imádkozás itt nem sokakban merült fel. Amikor az orgonista Bach stílusában zsidó dallamokat invokált, a zsivaj csak tovább erősödött: mindenki igyekezett túlharsogni a zavaró tényezőt.
Kiböktem a karzaton Robi mamáját a legflancosabb ruhájában. A derűs asszonyság húsos karjaival vadul integetett nekünk, hogy üljünk oda hozzá.
– Saci, ne nézz oda, nem akarok vele jópofizni! Sietnünk kell a koncertünkre. Ma este nagyon szépen kell vokáloznod, ha ki akarsz tűnni, hogy Belga egyáltalán észre vegyen – mondta Flóra, és elfordította a fejét.
Ez nem volt könnyű, mert én mindig a színpad szélén álltam a Flóra mögött, hogy kéznél legyek, ha táncolni akar, és hűségesen „faltam-faltam”-okat meg „vau-vau-vapvapok”-at trilláztam.
Robi mamája a szerkómat stírölte. Csak most tűnt föl, hogy rajtam feszült ros ha-sána legtestresimulóbb nacija és legkivágottabb topja.
– Szólhattál volna, hogy kicsit szolidabban öltözzem.
– Ki gondolta, hogy még ezt se tudod – felelte. Flórának persze könnyű volt, ő már járt Izraelben, és a nagyszülei is valamennyire hagyománytisztelők voltak. Diszkréten, már amennyire a szocializmus alatt lehetett. Nekem is voltak kint rokonaim, Pista bácsiék, de ők nem számítottak, mert ők fanatikus cionista szélsőségesek voltak, ezért megszakítottuk velük a kapcsolatot. Persze a Flórát az sem hozta volna zavarba, ha egyáltalán oda nem illően lett volna öltözve, sőt. Ő minden cuccban jól festett, ő volt a Radnóti szépségkirálynője, ráadásul jó stílusú fotós és az alternatív bulihelyek sztárocskája.
Én viszont a változatosság kedvéért csapnivalóan éreztem magam. Több éve nem tudtam megbarátkozni a testemmel, főként a túlméretezett kebleim miatt szorongtam. Többnyire nem az anya-féle „hasat be, mellet ki” taktikát választottam, hanem most is, mint mindig, kissé görnyedt háttal álltam, és magamra kaptam egy takaró gyanánt mindig kéznél tartott kardigánt.
Anya és Flóra azt mondta, hogy rá se rántsak, ha úton-útfélen zaklatnak a melleim miatt. De én szégyelltem magam, amikor a munkások alkoholbűzös lehelettel disznóságokat lihegtek felém.
– Meglátod, visszasírod még azokat az éveket, amikor szép, fiatal lányként ez volt a legnagyobb gondod – nevetgélt anya.
De azért amióta a gimiben Flóra lett a legjobb barátnőm, igyekeztem kevésbé nebáncsvirág lenni, és felzárkózni hozzá dögösségben: kibújtam a hippi-sátorruhákból, levágattam a szemembe sodródó hajtincseket, és néha napján, mint ma is, feszülős topokba erőltettem magam. És tényleg, ahogy Flóra mondta, a domborulataim láttán az egyetem folyosóján a helyes pszichológushallgatóknak is felcsillant a szemük. Az meg már az én hibám volt, hogy nem tudtam mit kezdeni a hirtelen megszerzett figyelemmel, és még húszévesen is szűz voltam. Persze ezt senki sem tudta rajtam kívül.
Flóra egy puszit nyomott az arcomra, amitől máris jobban éreztem magam. Biztos voltam abban, hogy a srácok nemsokára felfedeznek bennünket a tömegben, mert Flóra derékig érő, göndör, vörös hajékével, orrbavalójával, egyedi, párizsi ruhakölteményeivel és modell alakjával ezerből is kitűnt. A cipői voltak egyébként a legmenőbbek: ezekből volt neki vagy ötven pár.
– Jaj, Sacikám, ne aggódj már folyton! Kit érdekel ez a sok nyárspolgár? Én a magam részéről már kurvára unom ezt a lökdösődést. Már akkor is utáltam az egészet, amikor gyerekként a nagyanyám évente egyszer elcibált ide. Nem jó ez semmire a fukszok megsétáltatásán kívül – mondta. Hálás voltam, hogy Flóra az én kedvemért végigszenvedte a zsinit. Csak azt nem értettem, hogy miért nem inkább a koncertre vagy a Lázár Dani bulijába hívták el Belgát.
– Neki fontos, hogy egy öntudatos zsidó lánnyal járjon – magyarázta.
– Hát az nem én vagyok.
– Ne félj! Minden rendben lesz. Van egy jó ötletem! Szuggeráljuk meg a fiúkat, hogy bukkanjanak föl most azonnal. Én Robira, te meg Belgára fogsz gondolni, és megidézzük őket, mint két boszorkány. Oké? Aztán, ha megjelennek, már el is húzhatjuk innen a csíkot, és végre bulizhatunk egyet.
– Tök hülye vagy – próbáltam túlharsogni az orgonát, de azért engedelmeskedtem neki. Megfogtuk egymás kezét, és becsuktuk a szemünket. Flóra nagyon erősen szorította a kezemet. Én is megpróbáltam minden erőmmel az ismeretlen pasira koncentrálni. Azt gondoltam, hogy ha Belga az igazi, akkor biztosan megérzi, ha megszuggerálom, és megtaláljuk egymást a tömegben. Becsuktam a szemem, és máris egy kicsit szerelmes lettem belé. Tiszta szívemből kívántam, hogy ő is szeressen… érezned kell, Belga, a jelenlétemet… sikerülnie kell, sikerülnie kell… Belga, itt vagyok, rád várok, jelenj meg, és szeress! Bukkanj fel, most azonnal! Istenem, ha létezel, értékelned kell, hogy… értékelned kell, hogy most, életemben először eljöttem hozzád... kérlek, küldj nekem valakit, aki szeret engem!
Kinyitottam a szememet. Flóra is kémlelte a népet, de sehol senki. Ez mindig így szokott lenni, és talán már örökre így is marad: egyedül, mindig egyedül vagyok.
– Sikerült! – kurjantotta el magát, és hirtelen rámutatott a földszinti tömegben egy fürtös, szőke pasira. Belga magabiztosan és komolyan nézett rám: „itt vagyok, a tiéd vagyok” tekintettel. Korábban is sikerült a gondolatátvitel, de most ijedtemben a mellkasomból a méhembe csúszott a szívverésem. Éreztem, addig nem lesz nyugtom, míg az övé nem lehetek. Flóra megragadta a kezem, és már nyargaltunk is át a tömegen a kijárathoz az ismeretlen megméretés felé.
[1] Zsidó újév, amikor az évente egyszeri zsidók is elballagnak imádkozni.
[2] Zsúfolták.
[3] A rituális megtisztuláshoz használt fürdő.
[4] Kis fejfedő. [5] Kis fejfedő, más néven kipa.
[6] Merthogy a férjezett nők befedik a fejüket – legalább akkor, ha zsinagógába mennek.
Csak ez a zsinagógai epizód nem kellett nekem! Bár anyáék jártak a Dohány zsiniben tavaly valami klezmerfesztiválon, nekem még furikázni se nagyon akaródzott a környéken. Mindig eszembe jutott, hogy ide slichtolták[2] be az őseimet a nácik a kertes házukból egy nyomorult kis szoba-konyhába. Amikor még élt Sárossy nagyapa, ha erre jártunk, mindig elmondta, hogyan hajították bele skorbutos nővére hulláját a zsinagóga udvarán álló tömegsírba. Szerinte itt minden udvarban tetemek vannak, a mikvét[3] meg hullamosónak használták a háború idején. Sárossy nagyapa a maga orvosi szakszerűségével azt mondta, nincs min kiakadni: mázlija volt a nővérének, hogy már a háború elején meghalt. Legalább nem fojtogatta a túlélők bűntudata.
Ha úgy hozta a sors, hogy muszáj volt a Dohány környékén járnunk, Sárossy Babka nagymama azzal próbálta feledtetni a csillagos házak rémképét, hogy Herzl bácsiról mesélt, aki a zsinagóga melletti házból indult neki a nagyvilágnak, és firkász létére óriási franc lett belőle.
– Ide figyelj, Sacikám, aki nagyot álmodik, történelmet ír! – okított, máskor meg a szocializmusról áradozott. Ilyenkor jól összevesztek Sárossy nagyapával. – Tudod te, hogy mi lehetett egy lány a háború előtt? Legföljebb tanítónő. Nekünk a szocializmus nyitotta ki a kapukat, műsorigazgató lehettem a rádióban. Tudod-e, milyen nagy dolog volt az, kisanyám? Egyetemre járhattam én, a Dob utcába zárt kis, sárga csillagos zsidó lány, akit leköpdöstek a négyes villamoson! A mai fiatalok nem is tudnak semmit értékelni. Minden az öletekbe pottyan!
– Hagyja már, fiam! A komcsik se voltak jobbak a nyilasoknál! – kezdte Sárossy nagyapa, és ilyenkor mindig az a lemez következett, hogy neki bezzeg mennyire nehéz volt az egyetemre bejutnia nagypolgári származása miatt.
A sok veszekedés ellenére is ők voltak az egyetlen boldog pár körülöttem, míg Sárossy nagyapa pár éve meg nem halt. Talán az én boldogságomhoz is csak egy pasi hiányzott: ezért gyötörtem el magam Flóra unszolására a gettóba.
Szóval Belga most költözött haza Magyarországra Belgiumból, ezért nem csapott le még rá senki: miatta találtam magam a zsinagóga kavalkádjában. A női karzaton tapostuk egymást, hogy minél könnyebben kukkolhassunk lefelé, a színes selyemkipás[4] hímek irányába. Bár sokszor hallottam Babka vallást ostorozó szózatait, miszerint a ros ha-sána inkább zsibvásárra, mint istentiszteletre hasonlít, arra nem számítottam, hogy a sábeszdeklis[5] és csipketerítős[6] fejek között mennyi ismerős arc köszön majd vissza bennfenntes arckifejezéssel. A legtöbbjükről eddig nem is sejtettem, hogy zsidók, mert se az átkosban, se azóta nem volt ez beszédtéma. Anyáék talán tudhattak valamit, mert azoknak az osztálytársaimnak a szüleivel, akik ma itt voltak, többnyire egy árnyalattal barátságosabb tónust pendítettek meg, ha összefutottak a szülői értekezleten vagy az utcán. Talán ők sem tudták, hogy ki zsidó, ki nem.
Babka bezzeg folyton besorolta a népességet: büszkén kommentálta a tévében látott „szintén zenészeket”.
– Az egy igazi, rendes, pesti zsidó gyerek – mondogatta, és soha sem tudtam, hogy honnan veszi ezt ilyen biztosan. Talán a nevük, talán a vonásaik alapján látta, hogy ki a zsidó, ki nem. Talán csak arról volt szó, hogy hasonló kulturális mintákat sajátítottak el és adtak tovább a szüleink generációról generációra. Talán mások engem is zsidónak láttak, és erről beszéltek is a hátam mögött, csak én nem tudtam róla.
A Dohányban a sok ismerős láttán összeszorult a szívem. A többiek biztosan már eddig is összejártak, csak engem szorított ki innen a családom a hajmeresztő háborús históriáival, a szocialista egyenlősdiskedéseivel és az állandó titkolódzással.
A dúsan aranyozott, mór stílusú csarnok falai rogyadoztak a számomra érthetetlen héber feliratoktól és ismeretlen, egzotikus bibliai jelenetekkel díszített ólomberakásos üvegablakoktól. Egy emelettel alattunk idősebb dámák olyan királynői fejtartással nézelődtek, mintha az Opera proszcéniumpáholyában díszelegnének. Elefántcsont távcső helyett kis imakönyveket tartottak a kezükben, ám úgy tűnt, csak alibiből; a rabbin meg a kóruson kívül az imádkozás itt nem sokakban merült fel. Amikor az orgonista Bach stílusában zsidó dallamokat invokált, a zsivaj csak tovább erősödött: mindenki igyekezett túlharsogni a zavaró tényezőt.
Kiböktem a karzaton Robi mamáját a legflancosabb ruhájában. A derűs asszonyság húsos karjaival vadul integetett nekünk, hogy üljünk oda hozzá.
– Saci, ne nézz oda, nem akarok vele jópofizni! Sietnünk kell a koncertünkre. Ma este nagyon szépen kell vokáloznod, ha ki akarsz tűnni, hogy Belga egyáltalán észre vegyen – mondta Flóra, és elfordította a fejét.
Ez nem volt könnyű, mert én mindig a színpad szélén álltam a Flóra mögött, hogy kéznél legyek, ha táncolni akar, és hűségesen „faltam-faltam”-okat meg „vau-vau-vapvapok”-at trilláztam.
Robi mamája a szerkómat stírölte. Csak most tűnt föl, hogy rajtam feszült ros ha-sána legtestresimulóbb nacija és legkivágottabb topja.
– Szólhattál volna, hogy kicsit szolidabban öltözzem.
– Ki gondolta, hogy még ezt se tudod – felelte. Flórának persze könnyű volt, ő már járt Izraelben, és a nagyszülei is valamennyire hagyománytisztelők voltak. Diszkréten, már amennyire a szocializmus alatt lehetett. Nekem is voltak kint rokonaim, Pista bácsiék, de ők nem számítottak, mert ők fanatikus cionista szélsőségesek voltak, ezért megszakítottuk velük a kapcsolatot. Persze a Flórát az sem hozta volna zavarba, ha egyáltalán oda nem illően lett volna öltözve, sőt. Ő minden cuccban jól festett, ő volt a Radnóti szépségkirálynője, ráadásul jó stílusú fotós és az alternatív bulihelyek sztárocskája.
Én viszont a változatosság kedvéért csapnivalóan éreztem magam. Több éve nem tudtam megbarátkozni a testemmel, főként a túlméretezett kebleim miatt szorongtam. Többnyire nem az anya-féle „hasat be, mellet ki” taktikát választottam, hanem most is, mint mindig, kissé görnyedt háttal álltam, és magamra kaptam egy takaró gyanánt mindig kéznél tartott kardigánt.
Anya és Flóra azt mondta, hogy rá se rántsak, ha úton-útfélen zaklatnak a melleim miatt. De én szégyelltem magam, amikor a munkások alkoholbűzös lehelettel disznóságokat lihegtek felém.
– Meglátod, visszasírod még azokat az éveket, amikor szép, fiatal lányként ez volt a legnagyobb gondod – nevetgélt anya.
De azért amióta a gimiben Flóra lett a legjobb barátnőm, igyekeztem kevésbé nebáncsvirág lenni, és felzárkózni hozzá dögösségben: kibújtam a hippi-sátorruhákból, levágattam a szemembe sodródó hajtincseket, és néha napján, mint ma is, feszülős topokba erőltettem magam. És tényleg, ahogy Flóra mondta, a domborulataim láttán az egyetem folyosóján a helyes pszichológushallgatóknak is felcsillant a szemük. Az meg már az én hibám volt, hogy nem tudtam mit kezdeni a hirtelen megszerzett figyelemmel, és még húszévesen is szűz voltam. Persze ezt senki sem tudta rajtam kívül.
Flóra egy puszit nyomott az arcomra, amitől máris jobban éreztem magam. Biztos voltam abban, hogy a srácok nemsokára felfedeznek bennünket a tömegben, mert Flóra derékig érő, göndör, vörös hajékével, orrbavalójával, egyedi, párizsi ruhakölteményeivel és modell alakjával ezerből is kitűnt. A cipői voltak egyébként a legmenőbbek: ezekből volt neki vagy ötven pár.
– Jaj, Sacikám, ne aggódj már folyton! Kit érdekel ez a sok nyárspolgár? Én a magam részéről már kurvára unom ezt a lökdösődést. Már akkor is utáltam az egészet, amikor gyerekként a nagyanyám évente egyszer elcibált ide. Nem jó ez semmire a fukszok megsétáltatásán kívül – mondta. Hálás voltam, hogy Flóra az én kedvemért végigszenvedte a zsinit. Csak azt nem értettem, hogy miért nem inkább a koncertre vagy a Lázár Dani bulijába hívták el Belgát.
– Neki fontos, hogy egy öntudatos zsidó lánnyal járjon – magyarázta.
– Hát az nem én vagyok.
– Ne félj! Minden rendben lesz. Van egy jó ötletem! Szuggeráljuk meg a fiúkat, hogy bukkanjanak föl most azonnal. Én Robira, te meg Belgára fogsz gondolni, és megidézzük őket, mint két boszorkány. Oké? Aztán, ha megjelennek, már el is húzhatjuk innen a csíkot, és végre bulizhatunk egyet.
– Tök hülye vagy – próbáltam túlharsogni az orgonát, de azért engedelmeskedtem neki. Megfogtuk egymás kezét, és becsuktuk a szemünket. Flóra nagyon erősen szorította a kezemet. Én is megpróbáltam minden erőmmel az ismeretlen pasira koncentrálni. Azt gondoltam, hogy ha Belga az igazi, akkor biztosan megérzi, ha megszuggerálom, és megtaláljuk egymást a tömegben. Becsuktam a szemem, és máris egy kicsit szerelmes lettem belé. Tiszta szívemből kívántam, hogy ő is szeressen… érezned kell, Belga, a jelenlétemet… sikerülnie kell, sikerülnie kell… Belga, itt vagyok, rád várok, jelenj meg, és szeress! Bukkanj fel, most azonnal! Istenem, ha létezel, értékelned kell, hogy… értékelned kell, hogy most, életemben először eljöttem hozzád... kérlek, küldj nekem valakit, aki szeret engem!
Kinyitottam a szememet. Flóra is kémlelte a népet, de sehol senki. Ez mindig így szokott lenni, és talán már örökre így is marad: egyedül, mindig egyedül vagyok.
– Sikerült! – kurjantotta el magát, és hirtelen rámutatott a földszinti tömegben egy fürtös, szőke pasira. Belga magabiztosan és komolyan nézett rám: „itt vagyok, a tiéd vagyok” tekintettel. Korábban is sikerült a gondolatátvitel, de most ijedtemben a mellkasomból a méhembe csúszott a szívverésem. Éreztem, addig nem lesz nyugtom, míg az övé nem lehetek. Flóra megragadta a kezem, és már nyargaltunk is át a tömegen a kijárathoz az ismeretlen megméretés felé.
[1] Zsidó újév, amikor az évente egyszeri zsidók is elballagnak imádkozni.
[2] Zsúfolták.
[3] A rituális megtisztuláshoz használt fürdő.
[4] Kis fejfedő. [5] Kis fejfedő, más néven kipa.
[6] Merthogy a férjezett nők befedik a fejüket – legalább akkor, ha zsinagógába mennek.
